Dzsongmin egyik pillanatról a másikra mond fel a munkahelyén, úgy érzi teljesen kiégett. Már évek óta fáradhatatlanul dolgozik, érzi, változásra van szüksége.Miután hónapokra kivonja magát a társadalomból, most úgy dönt, újra összerakja az életét. Kimerészkedik az utcákra Szöul közelében, ahol belebotlik a Szojo fazekasműhelybe. Ahogy magához vonzza őt a hely fénye és melegsége, az agyag és a kávé illata, Dzsongmin úgy érzi, valami megmozdul benne...Társra talál, akivel megoszthatja élettörténetét, s közben az évszakok múlásával egyre inkább visszatér önmagához. Sorra készülnek a tányérok és edények, s ahogy keze egyre elfoglaltabb, úgy elméje lenyugszik és szíve kitárul, mint még soha azelőtt.Korea feltörekvő tehetségének felemelő története olyan régi módszerekről, amikkel rátalálhatunk a közösségre, ahová tartozunk. Egy mese arról, mi történik, ha lelassulunk ebben a rohanó világban.Dzsongminnak örökre az emlékezetébe vésődött, ahogy tavaly először megszúrta egy tüske.Rengeteg gesztenye hullott ősszel a földre. Kezébe vett egyet, amire senki nem lépett még rá. Letörölte róla a piszkot, és kibontotta a tokot. Üres volt, mintha valaki már kivette volna belőle a magot. Összegyűjtött még néhány üres tokot, a durva tüskék a tenyerébe fúródtak. A gesztenyék között megbújt egy dühítően éles darab. Dzsongmin erősen rászorított a tüskés héjra. Meg akarta büntetni a kezét, amely eddig olyan hanyag szövegeket írt. Kerek vércseppek serkedtek a tenyeréből. Zsibbasztó fájdalom futott végig a karjából a gerincén keresztül egészen a lábujjáig.Attól a naptól kezdve Dzsongmin többé nem hagyta el a házat. Akkor még egy teljes évszak sem telt el azóta, hogy a Gesztenyesor városrészbe költözött.